Peking úti beszámoló – avagy kinek van kedve a hideg télből a még hidegebbe menni? Hát nekünk! 1. rész

Először is hadd mutatkozzam be. A nevem Máté, a Tickair Ügynökségnél dolgozom. Ábel barátommal a repülőjegyek böngészése közben megakadt a szemünk az Alitalia akcióján a Róma – Peking járatra. Így hát komoly mérlegelés és töprengés után (10 perc), gondoltunk egyet és lefoglaltunk öt repülőjegyet, amivel egy régen dédelgetett álmunk vált valóra. Az öt fős csapat a következő volt: Ábel, Bogi, Jocó, Jázmin, én. Akkor még nem is sejtettük, hogy eddigi életünk legkalandosabb utazása vár ránk…

Balról: Jázminka, Jocó, Bogi, Ábel, Máté
Balról: Jázminka, Jocó, Bogi, Ábel, Máté

Pedig a jelek egyértelműen ezt mutatták. Egy hónappal az indulás előtt hallottunk a hírekben a madárinfluenzáról. Ez még nem jelentett komoly fejtörést. Erős, fiatal szervezet a miénk, feltöltjük magunkat előtte vitaminokkal és semmi probléma nem lesz. Mondjuk azért én biztos, ami biztos alapon be is oltattam magam. Bár annak az esélye, hogy elkapjuk ezt a betegséget majdnem a nullával egyenlő, gondoltam nem árt az elővigyázatosság. A következő jelszerű hír a rossz pekingi időjárásról szólt és a rekord méretű szmogról. Biztosan mindannyian hallottatok erről a dologról, mindenhonnan erről hallani. De hát mit nekünk egy kis szmog, viszünk maszkot!
Az utolsó problémát csak halkan jegyzem meg. Az ugyanis a dilettantizmus felső foka volt, hogy úgy akartunk kínai vízumot intézni, hogy majdnem otthon felejtettük az útleveleinket. Még szerencse, hogy a mi mindent tudó Ábelünk figyelmeztetett minket.

Na de elég a baljós jelekből. Megnéztünk nagyszerű úti filmeket, elolvastunk angol úti beszámolókat és rögtön visszatért a csillapíthatatlan vágyunk aziránt, hogy sétáljunk a Kínai Nagy Falon, együnk egy jó kis skorpiót, vagy elmenjünk megnézni milyen az igazi pekingi piac. A vízummal sem volt semmi probléma, úgyhogy egyenes az út Kínába.

Utunkat a Master Card ferihegyi Lounge-ban kezdtük. Erről az élményről nem szavakban, inkább képekben szeretnélek titeket informálni. Annyit azért megjegyeznék, hogy a mozzarellás szendvicset és a masszírozó fotelt ne hagyjátok ki, ha betévedtek. Na és a belépéshez szükséges kártyát se felejtsétek otthon!

Master Card Lounge - Peking utibeszamolo

Rómában már éreztük, senki sem állíthat meg minket abban az elhatározásunkban, hogy pár óra múlva jó mélyeket szippantsunk a világ legszmogosabb városának levegőjéből. A repülésünk remek volt. A gyönyörű Airbus A330-as fedélzetén arany életünk volt: finom ebéd, az ülések háttámlájában beépített számítógép, és rendkívül kényelmes ülések. Ilyen kényelmek között azt éreztem, hogy 11 óra utazás után nem igazán akaródzik leszállni. Ugyanis a 7 óra időeltolódás következtében, bár a szervezetünk úgy érezte, hogy éjfél van, Pekingben már reggel 7 óra volt.

Első feladat: fogjunk egy taxit! Mire számít az ember a világ egyik legjobb repülőterén? Hát tömött taxi sorokra, ahol kedvére válogathat! De ne felejtsünk el egy fontos tényt: ez Peking! Peking repülőterén alig volt taxi. Egy „szimpatikus” úriember felajánlotta szolgáltatásait, hogy bevisz minket a városba. Természetesen nem hivatalos taxiról van szó, ami szintén a pekingi közlekedés védjegye. Valószínűleg otthon Csengéknél (gondolom, hogy valahogy így hívhatják) csőtörés lehetett, ugyanis az autóban egy hatalmas csőnek kellett helyet szorítanunk. Úgy érezte, hogy ha már ki kellett jönnie a városon kívülre, nem megy vissza potyán, hát keres vele egy kicsit. Mi nagyon büszkén szálltunk be a Volkswagen Santana típusú személygépjárműbe, ugyanis sikerült 500 yuanról 200-ra lealkudunk. Akkor még nem tudtuk, hogy jól át lettünk verve, ugyanis egy hivatalos taxi 120-ért is bevitt volna minket.

A városba érve megérkeztünk a Forbidden City Hotel nevű három csillagos szállodánkba, elfoglaltuk a szobákat. Bár a szoba kicsi volt, nekünk tökéletesen megfelelt. Arra remek, hogy egy fáradt nap után le tudjuk valahol hajtani a fejünket. A hotel rendkívül frekventált helyen volt: olyan nagyszerű pekingi látnivalók mellett pihentünk, mint a Wangfujing nevű pazar sétálóutca, amely 5 percre volt gyalog, a Tian’anmen tér és a Tiltott város pedig gyalog mindössze 15 percre, de ha nem akartuk gyalog megtenni ezt az utat, az sem volt probléma, hiszen a 2-es busz pont a hotel elől indult, és egy megállónyira volt a Mennyei béke terétől.

Bár nagyon fáradtak voltunk, ez nem szeghette a kedvünket, nyakunkba vettük a várost! Először irány a bank! Elmentünk pénzt váltani, én annyira „friss” voltam, hogy szerintem még le sem ültem, de már elaludtam! Az persze meg sem lepett, hogy az összes bankjegyen a Kínai Népköztársaság atyja, Mao Ce-tung fiatal tekintete köszönt vissza ránk. Dolgunk végeztével indulás a kínai nép egyik szimbólumához, a világ legnagyobb teréhez, a Tian’anmen térhez. Nagyon érdekes volt átélni azt, amiről csak a szüleim és nagyszüleim anekdotáiból, vagy éppen a történelem órán hallottam. Nevezetesen azt, hogy mi is az a kommunizmus. A téren és környékén katonák tucatja. A tér kerítéssel körbe véve, a helyiek csak megmotozás és a csomagok átvilágítása után léphetnek be. Nyilván ennek megvan az oka, mert a vezetés attól retteg, nehogy transzparensekkel vagy esetleg fegyverekkel elkezdjen valaki tüntetni. Nekünk turistáknak nem kellett ilyen ellenőrzésen átesnünk. A tér lenyűgöző, hatalmas és gigantikus. Az árusok mindenáron le akartak minket fényképezni a Mao Ce-tung vezérrel díszített Tian’anmen kapuja előtt 10 yuanért, mások vörös csillaggal ékesített usánkát akartak eladni nekünk. Zárójelben jegyzem meg, hogy kevés olyan orosz turistát láttam, akin NEM volt ilyen sapka.

Délután 5 óra, erőnk fogytán, irány egy kínai kifőzde! Mi elkövettük azt a hibát, hogy nem étlapról, hanem képek alapján rendeltünk, így az általunk remélt 10-15 yuan közötti ételek rögtön 40 és 50 között mozogtak. Egyébként nem voltak rosszak. A mézes csirke majdnem olyan finom volt, mint itthon! Visszatérve a hotelbe, Jocóék úgy döntöttek, hogy nekik ennyi elég mára, Jázminka már nagyon fáradt volt. Ábelben és bennem azonban buzgott a tenni akarás, így célba vettük az egyik úti filmben látott Wanfujing streeti ételpiacot! Itt minden volt, ami szemnek és szájnak ingere (kinek, milyen ingert idéz elő). Tengeri kagyló, bogár koktél, béka, bárány here, skorpió, polip és még sorolhatnánk. Mi úgy éreztük, ha már Kínában vagyunk, nem mehetünk haza úgy, hogy ne ettünk volna valamilyen ínyencséget. Így beruháztunk egy tengeri kígyóra, bogárra és skorpióra. A bogárról mai napig nem tudjuk, hogy mit ettünk.

Ábel a tengeri kígyóval, én a skorpióval, középen pedig egy fehér valami, a kígyó és az azonosítatlan bogár.
Ábel a tengeri kígyóval, én a skorpióval, középen pedig egy fehér valami, a kígyó és az azonosítatlan bogár.

Ha esetleg felismerted, vagy van ötleted, kérlek írd meg egy hozzászólásban. Egyébként az ízéről annyit, hogy olyan fűszeres és bő olajban készült, hogy gyakorlatilag egy kőbe is haraphattam volna, ugyan ez lett volna az íz. A skorpió olyan volt, akár egy sült krumplit kaptam volna be.

Későre járt, haza mentünk. Már kezdtünk elszenderedni, mire Ábel megszólalt: „Úgy érzem, hogy még sok csoda vár itt ránk”. Akkor még nem is sejtettük mennyi. Jázmin ugyanis reggelre belázasodott…

Pekingi úti beszámoló – 3. rész

Szerző:

Kínai Nagy Fal

Történetünk a Tian’anmen téren kezdődik. A környékén ugyanis tucatjával lehet olyan önjelölt idegenvezetőket találni, akik mindent elkövetnek, hogy velük menjünk a Nagy Falhoz. A céljuk elérése érdekében természetesen képesek minden szívbaj nélkül valótlanságokat állítani. A szervezett túrák a következő pekingi ...

Bővebben »

Pekingi úti beszámoló – 2. rész

Szerző:

A beteg Jázmin Pekingben

A pekingi úti beszámoló 1. részének a sikerén felbuzdulva, újult erővel vetettem bele magam a folytatásba. Az elmúlt hét tanulsága, hogy kiderült mit fogyasztottunk a wanfujingi Ízek utcájában: selyemhernyó-bábot. Keresőbe beírva, ezt találtam: „A selyemhernyó gazdag kalciumban, B vitaminban, nátriumban, ...

Bővebben »